Eszembe jutott ez a valamikori novellám... a Jelenkorban jelent meg. Jót röhögtem rajta. Még mindig szeretem. Ide pottyantom:
Miért
sírt a japán nő?
Jelenkor, 2013, 56. évfolyam, 11. szám
Tíz
perce is ültem már a nagybátyám térdén, de a busz még mindig nem indult.
Cipzáras sporttáskáját a lába alá gyűrte, úgy tartott az ölében, a zsúfolt
busz egyes ülésén. Sehogy sem találtam az egyensúlyt rajta, de ő sem ülhetett
túl kényelmesen, mert időről időre fészkelődött alattam, és az állát
hátraszegve kihúzgálta a szakállából a hajszálaimat. Mindketten
zavarban voltunk egy kissé; hiába, az életkorom már aligha indokolta,
hogy az ölébe vegyen.
– Mikor indul már a busz? – kérdeztem.
– Még vagy öt perc – szuszogta borszagúan, ahogy az ácsorgó utasok között
kinézett az ablakon, az időjelzőre.
A
vendégség Zsibi bácsinál elég gyatra volt; igazából csak azért vitt magával
a nagybátyám, hogy ne legyek öt napig egyfolytában egyedül, amíg anyáék
haza nem jönnek a körutazásról. „Ez egy fél-értelmiségi buli lesz” –
készített fel komolykodva, már napokkal az esemény előtt. Csak a hangsúlyból
sejtettem, mit jelenthet ez: vendégségbe megyünk ugyan, de közel se
számítsak olyan harsány hangulatra, amilyen anyáéknál szokott lenni,
ha megtelik a lakás mindenféle zajos, egymás térdét csapkodó, hahotázó
népekkel.
Zsibi bácsinál a társalgót úgy próbálták a vendégsereg számára kitágítani,
mintha abban reménykedtek volna, hogy a falak gumiból vannak. Körbe
kirakták az összes fellelhető pilleszéket és kissámlit, de még a kisszoba
ajtaját is kitárták, hogy a beugróba is ülhessen valaki. Zsibi bácsi
tavaly özvegyült meg, de senki nem beszélt arról, miben halt meg a felesége.
Annyi azért maradt bennem Viki néniről, hogy asztmás volt, és hogy egy
régi délutánon, amikor egy kertmoziban, a film kezdete előtt az arcomhoz
hajolt, az orra hegye úgy mocorgott, mintha külön életet élt volna.
Suttogott valamit, aközben figyeltem fel erre a jelenségre, de talán
még felelni is elfelejtettem, annyira megdöbbentett a dolog.
Viki néni tehát nem volt köztünk. De Zsibi bácsinak most már ott volt a
japán asszony, hónapok óta lakott a házában, talán már házasságot
is kötöttek, bár ha ez volt a helyzet, akkor egész biztos, hogy nem verték
nagydobra az esküvőt. Azt is csak találgattuk, hogy hívják a japán nőt.
Azaz, a párnás mellű Jutka néni, aki a konyhában a kenyereket kente,
elárulta a nevét, csakhogy mindannyian azonnal elfelejtettük megint.
A japán nő, mert magamban kénytelen voltam így hívni őt, apró volt és
sovány; soványabb és kisebb, mint Viki néni. Zsibi bácsi addig tologatta
maga előtt, amíg mindenkinek büszkén, szép sorban be nem mutatta: „Az
új párom – Iparművész – Bizony!” Ezért is nem értettem, miért fordult
elő, hogy a japán asszony úgy egy óra múlva letelepedett az előszoba
és a társalgó közti küszöbre, és maga elé bámulva először könynyezni,
aztán meg szabályosan zokogni kezdett. A tucatnyi vendég zavartan
elhallgatott. Zsibi összetéveszthetetlen kacagása valahonnan a
felső szintről, a hálóból hallatszott le hozzánk; egy kisebb csoportot
kísért körbe éppen, köztük a nagybátyámat is, aki meghagyta, hogy ha
unatkozom, bármikor utánuk mehetek. Így viszont, hogy a japán asszony
ott ült a küszöbön, nem mertem kimenni a szobából. Főleg, hogy a társalgóban
tartózkodók mind állóképpé merevedtek, és kétségbeesve figyelték
hol a japán asszonyt, hol pedig egymást.
–
Miért sírt az a japán nő?
A nagybátyám fancsali arcot vágott, feljebb húzódzkodott a buszülésen,
aztán legyintett a szabad kezével.
– Ó, semmi. Amint meghallottuk a sírást odafent, Zsibi bácsi elmagyarázta,
hogy Japánban, főleg a régi időkben így próbálták a nők a vendégek tudtára
adni, hogy ideje haza indulniuk. Mi meg nem akartuk tudomásul venni,
mivel alig tíz perce gyűlt össze a társaság. Tudod, jobb lenne, ha megpróbálnád
elfelejteni az egész hülye esetet. És főleg, ne nagyon említsd anyádéknak,
jó?
A
párnás keblű Jutka néni a japán asszony mellé guggolt, és megpróbálta
a vállánál fogva felemelni.
– Erre semmi szükség, hagyd csak! – intett oda Zsibi bácsi, aki épp akkor
ért le a felső szintről. Ő is lehajolt a japán asszonyhoz, és súgott
neki valamit, mire az bólintott egyet, és halkabbra fogta a hüppögést.
Zsibi bácsi felegyenesedett, kedveskedve megkocogtatta a japán nő
hátát, átlépett a küszöbön, és elterpeszkedett a foteljában. Jutka
néni a konyhából behozott egy tál szendvicset, aztán még egyet fordult,
és ismét megjelent egy kis tálcával, poharakat egyensúlyozva a tetején.
Olyan ügyesen kerülte ki a japán nőt, hogy hozzá se ért. Nekem is hozott
egy piros szörpöt; ahogy beleittam, langyos volt. Nyilván nem nyitotta
ki jól a csapot.
–
Hol is nyaraltatok, amikor Vikinek a vízben maradt a bikinifelsője? –
Ezt Zoltán kérdezte Zsibi bácsitól. Azért csak „Zoltán”, mert még alsós
koromban külön megkért, hogy ne bácsizzam. A kérdésre ketten-hárman
kényszerűen felnevettek, de aztán ők is behúzták a nyakukat, amikor
Zsibi bácsi úgy kezdett el bólogatni, mint azok a kis állatkák az autó
kalaptartóján. Egyre csak bólogatott, körbe-körbe lötykölve az
italt a poharában. Aztán csak ennyit mondott:
– Mit tudom én.
Zoltán gavallérosan intett egyet a levegőbe. Mint anyáéknál, amikor
a vendégek éjféltájban danolászásba kezdenek.
– Akarattya! – rikkantotta hozzá.
– De legalább kihalásztad – toldotta meg félhangosan Zsibi, aztán úgy
mozgatta a száját, mintha egy régen félretett rágót kezdene megint
rágcsálni, vagy mint aki még akarna mondani valamit, csak épp a szavak
elszaladnak előle.
– Szép volt a Viki mindig – merengett most egy soványka nő a túloldalon.
A férjéből csak a mozdulatlan, nadrágos lábszára látszott. Ő ült azon
a széken, amelyik a ficakba került. – Zsibi, nem teszel fel valami zenét?
Ennek többen is örültek volna, de a házigazda eleresztette a füle
mellett a javaslatot. Felállt ugyan a helyéről, de csak azért, hogy még
egy italt töltsön magának.
– Szép volt a Viki, szép – dünnyögte maga elé Zoltán, és sunyin Zsibire
pillantott. Mintha tényleg elindítottak volna egy dzsesszlemezt,
hogy hátteret adjon a beszélgetésnek, úgy ütötte a taktust a combján.
– Főleg hosszú hajjal. – Először nem mertem Zsibi bácsira nézni, de aztán
nem bírtam ki, muszáj volt oda fordulnom. Még tartotta magát, épp csak a
pillantást viszonozta, de azt kitartóan, mint akiben valami régi,
elhallgatott sérelem ébred fel.
Ahogy a tűzön felejtett kávéfőzőből kiszökik a gőz, úgy sistergett
fel a küszöbön a japán asszony. Megemeltem magam a széken, de csak a
vállát láttam, ami nem volt szélesebb az enyémnél; rázkódott, de a hang
már alig volt hallható, csak az elejét nyomta meg erősebben, aztán visszavett
magából, mint akinek eszébe jutott, hogy nem akar zavarni. Zoltán viszont,
akinek már az előző pohárnál is elég lassan járt a nyelve, továbbra is
kötözködni akart.
– Ritkaság a vörös haj. Már a természetes – motyogott maga elé.
– Kinyitom a másik bort – pattant fel a helyéről Zsibi bácsi, és elhúzta
maga mögött a függönyt, hogy az erkélyajtóhoz férhessen. – Maradj
csak! – szólt halkan a lófarkas remetéhez, aki segítőkészen arrébb
akart csusszanni a székével.
A huzat meglibbentette a függönyt, mire Zoltán is kizökkent a taktusából.
Túloldalt hárman összedugták a fejüket, és tüntetőleg olvasgatni
kezdték hátuk mögött a könyvgerincek feliratait. Az erkélyen nyílt
és csukódott a műanyagpárnás hűtőajtó.
– Ilyet még nem ittatok. Tudom, a vöröset nem szokás behűteni, de én
arra esküszöm, hogy ilyen melegben minden csak hidegen jó! – Zsibi elégedetten
átverekedte magát az asztalhoz, és kinyitotta a palackot. – Tiszta
poharakat kérünk!
Jutka néni előre készülhetett, mert máris megjelent a konyhaajtóban.
Óvatosan eloldalazott a japán asszony mellett, és a zsúrkocsira
tette a tálcát, rajta a frissen mosott, fejreállított poharakkal.
– Izikém, segíts már – kacsintott rám Zsibi bácsi, úgyhogy felálltam, és
egyenként a talpukra forgattam a poharakat. Zsibi kezében fel-le járt
az üveg nyaka. A poharakról a tálcán karimába gyűlt a víz.
– Le ne csöpögtesd a szőnyeget! – sziszegte a nagybátyám.
Egész a könyökömig csorgott a lé, de a közelben nem láttam rongyot, még
egy szalvétát sem. Indultam volna a konyhába, Jutka nénihez, de eszembe
jutott a japán nő a küszöbön. Leereszkedtem hát a székemre, és Zsibi
bácsi hátát néztem, amint az erkélyre távozik az üres üveggel. Mindenki
más engem bámult, jóindulatú mosolygással, ezért vártam kicsit, mielőtt
a kezemet a nadrágomba töröltem volna.
Zsibi körbevitte a poharakat, adott egyet az én kezembe is.
– Igyál belőle nyugodtan – hajolt hozzám a nagybátyám. – Épp csak annyit,
amennyi jólesik. A többit meg add ide, nekem.
Beleittam a borba. Fanyarabb volt, mint amit otthon adtak.
– Anyáéknál csak egy ujjnyit szoktam kapni – szóltam a nagybátyám után,
de már a saját italát kortyolta, nem vett rólam tudomást.
– Odafent épp a baldachint mutogattam – szólalt meg Zsibi bácsi harsányan,
két korty között. – Nyilván őrültség ide az ilyen flinc-flanc, nem vagyunk
mi a Napkirály udvarában! De a szúnyogok ellen is jó. Egy népművész
barátom tervezte, poénból. Aztán megrendeltem tőle. Majd nézzétek
meg ti is! Szép munka, igaz, Petikém?
– Bizony, szép – helyeselt mérsékelt lelkesedéssel a nagybátyám. –
Csak valami hozzáillő szekrényke kellene oda. Vagy lecserélhetnéd
azt a randa állólámpát.
Zoltán egyelőre szótlanul járkált körbe-körbe a szobában, biggyesztett
szájjal vizsgálgatta a polcon az öklömnyi kőbuddha-fejeket meg a
mandalákat, és szemtelenül húzta végig az ujját a vékonyka porrétegen.
Zoltán csak egyszer járt anyáéknál. Aztán többet nem, mert anya egyik tanár
barátnője telekürtölte a környéket azzal, hogy elcsábította az
egyik tanítványát, akit fizikából korrepetált. Zoltánnak mindig
ugyanott volt lyukas a zoknija, ahogy fel-alá járkált nálunk, a szőnyegpadlón,
de itt, a perzsaszőnyeg mintáin fekete lakkcipőben lépkedett. Nem
féltem attól, hogy megszólít, mégis eluralkodott rajtam valami szorongás-féle,
ahogy pohárral a kezében, szórakozottan körözni kezdett a szoba közepén.
Előttem állt meg, mint valami óvodás körjátékban, de a hangja köhögésbe
fulladt; a borból kilöttyent a szőnyegre egy csepp, a nagylábujjam elé.
Szétterjedve szabályos köralakot vett fel, és ahogy a szőnyeg rostjai
beszívták, bordóból halványlilára váltott.
– Még meg is fulladok itt, a híres vörösborodtól – próbált derülni,
de alig jött ki hang a torkán. – A vörösbor is olyan, mint a vöröshajú aszszony.
Élesen koccant meg az asztal üveglapja Zsibi pohara alatt. Zoltánhoz
ugrott, és két tenyérrel csépelni kezdte a hátát, ahol érte, pedig Zoltán
már rég nem köhögött. Akkor ahányan voltak, mind felpattantak a székekről,
kiabálva hadonásztak; a túloldali néni férje is előkerült a
ficakból, a homlokát dörzsölgette, és addig nem hagyta abba, amíg Ica
néni mindenkinél hangosabban oda nem kiabált, hogy:
– Most állj le, Zoli.
Zoltánnak
végig a szeme se rebbent, illetve csak egy egész kicsit, amikor a japán
nő megint jelentkezett a küszöbről. Egy elnyújtott, keserves hang kíséretében
nyomta a homlokát a padlóra, úgy hintázott jobbra-balra.
– Az Isten szerelmére, Zsibi! – szaladt oda Jutka néni, egy százas csomag
papírzsebkendővel. A kezéről fürtökben lógott a mosogatószer habja. –
Kinyitná ezt valaki?
Emlékszem, hogy felálltam, el is jutottam Jutka néniig. A japán nő
most reszketve mutogatott a szájára, nyilván teljesen kiszáradt, hiszen
vagy egy órája zokogott kisebb megszakításokkal.
– Igenis, akkor már rövid volt a haja! Elment megcsináltatni az új személyijét,
az még elkészült szegénynek – hüppögte el magát Zsibi bácsi a hátam mögött.
– Megvan még a kép, nem dobtam én ki semmit!
– Már a hajára sem emlékszel – vágott közbe félhangosan Zoltán. – Pedig
hosszú volt az, ha kicsit meg is ritkult.
– Rövid volt, te szívtelen barom! Az előbb mutattam fent nektek az utolsó
képet. Ott tartom, az éjjeliszekrény fiókjában. Így van, Peti? A végén
már nem hagyta a fényképezést, csak az okmánykép maradt.
Nem tudom, hol késhetett Jutka néni a pohár vízzel. Fogtam magam, átléptem
a japán asszonyon, és kimenekültem a konyhába. Arra is emlékszem,
hogy Jutka néni csapvízzel kezdte lötykölni az arcomat, miközben odakint
és a fejünk fölött is kitört a ricsaj, a felső szinten lábak dübörögtek,
Jutka néni meg elengedte a tarkómat, és ott hagyott a mosogatónál,
csak hogy kiüvölthessen a konyhából:
– A teremtésedet, Zsibi, te teljesen begolyóztál, és még a gyereket
is leitattad!
Ahogy
később eszembe jutott, mit hagytam magam után a mosogatóban, erőt vett
rajtam a szégyenkezés. Szerettem volna elmenekülni, lehetőleg
úgy, hogy nem hagyok magam után semmiféle nyomot, de teljesen elfogyott
az erőm. „Ez volna hát a bizonyos fél-értelmiségi buli” – gondoltam,
ahogy reszkető lábakkal elértem a kiürült társalgóban a nagy fotelt.
„Anyáéknál ugyan nem játszanak ilyen végtelen macska-egeresdit azok, akik
nem bírják egymást, de egy gyors hajtépés után mindig helyreáll a béke.
A Zoltán-féléket már rég kicsukták volna az erkélyre, a japán nőt meg
szépen lenyugizták volna a zuhany alatt.” Valaki a homlokomra helyezett
egy hideg víztől tocsogó papírzsebkendőt, amitől egyáltalán nem lettem
jobban, ám a mozdulat, amely a borogatást a homlokomra rögzítette,
nem tűrt ellentmondást. Jutka néni feltette a lábát a fotel karfájára,
és hátradőlt, görcsösen szorongatva a mosogatórongyot.
– Mondtam én, hogy nem kell meghívni azt a vadbarmot; egy csepp érzés
sincs benne. A Viki is csak egyszer kellett neki, pedig talán már beteg
is volt akkor. El is sorvadt aztán, mint egy kis levedlett virágszirom.
– A szeméhez szorította a konyharuhát, de mást már nem mondhatott,
mert kabátostul berontott a szobába a nagybátyám, és felrángatott a
fotelból. A vizes zsebkendő a földre toccsant, de ezzel ő már nem törődött,
mint ahogy azzal sem, hogy majdnem elestem a saját lábamban, ő meg a küszöbnél,
a japán asszonyban.
– Bocsánat! – üvöltött rá. Hogy ezután hogyan kerültem az ajtón kívülre,
onnan meg a nagybátyám ölébe, a buszra, fogalmam sincs.
–
Kár, hogy az ágyat már nem nézhettem meg – mondtam a nagybátyámnak, mert
örültem, hogy jobban vagyok, és mert olyan furcsa volt, hogy ott ülök az
ölében, és mindketten hallgatunk.
– Nem lehetett, mert siettünk. De elmondhatom neked, milyen volt. Filmekben
látni ilyet, csak ott sokkal mutatósabb. Valami elszabott, sötétkék
fátyoldarab csüngött körben az ágykeretre.
– És milyen haja volt Viki néninek, hosszú vagy rövid?
A nagybátyám vágott egy grimaszt, előhúzta a zsebéből a kis igazolványképet.
Sok nem látszott rajta, de a haj, ha hosszú volt is, legfeljebb vállig
érhetett. A fene se tudta eldönteni, hosszú-e vagy rövid.
– Mit keres ez nálad? Nem ezt keresik most halálra?
– Igazából nem akartam elhozni. Fent mutogatta a Zsibi, a kezembe
csúsztatta, aztán valahogy nálam maradt. A végén meg már azt gondoltam,
jobb lesz, ha csak később kapja vissza.
Végre, a bódé ajtaján kilépett a buszsofőr.
– Miért nem adtad oda neki, amikor eljöttünk?
– Mert ha azt teszem, akkor a Zsibi elbődül, mint egy oroszlán, diadalmasan
körbeszaladja a lakást, a Zolit kékre veri, a japán nő meg addig bőg,
amíg nemcsak a perzsaszőnyeg, de még a parketta is ronggyá ázik a híres
fél-értelmiségi buli alatt!